Az orosz gázszállítások bizonytalanná válása miatt több európai ország visszatért a régi, szennyező energiaforrásokhoz, viszont egyesek szerint középtávon az ukrajnai háború éppenséggel felgyorsítja a zöld átállást. Winkler Gyula RMDSZ-es európai parlamenti képviselő szerint a kérdés egyelőre eldöntetlen, de egy biztos: az iránytű a méltányosság kell hogy legyen. Ahogy válaszként a Covid-válságra az EU kidolgozta a NextGenerationEU programot, most is szükség van egy olyan európai programra, amely – kölcsönből vagy saját forrásból – átvállal a zöld átállás terhéből. INTERJÚ

– Az elmúlt hetekben több európai állam – Franciaország, Hollandia, Németország, Ausztria – bejelentette, hogy visszatér a régi, szennyező energiaforrásokhoz. Tarthatók-e még a Zöld Megállapodás céljai?

– Az Európai Unió három egymásra tevődő válsággal szembesül – ismét. Mint emlékszünk, az Európai Parlament 2019-ben elfogadta a klíma sürgősségi állapotot. Ez nyilván politikai bejelentés, amit azonnal követett a Zöld Megállapodás, a Green Deal nevezetű dokumentum, amely az EU cselekvési terve, válasza arra a problémára, ami korábban megfogalmazódott. 2020-ban jött a koronavírus-járvány okozta válság, amelynek a gazdasági következményei rendkívül durvák voltak, nemcsak az EU-ban. Hónapokra gyakorlatilag leállt a gazdaság, majd újraindult, de ezzel olyan hihetetlen fluktuáció állt elő, amely kiváltotta az azóta is tartó energiaválságot. Ezt mélyítette el az ukrajnai háború 2022. február 24-től, amelynek a végét senki nem látja, de egyre inkább úgy tűnik, hogy rövid lefutású semmiképpen nem lesz. A konfliktus – „igazi” háború vagy befagyasztott konfliktus formájában – évekig elhúzódhat.

– Ez új kontextusba helyezte egy régebbi problémánkat, az orosz gázfüggőséget.

– Az orosz energiafüggőséget egészen pontosan, mert kőolajat és szenet is importálunk Oroszországból, még mindig. A háború következményeit nyilvánvalóan meghatározza a földrajz is, hiszen az Egyesült Államok sokkal kevésbé és másképpen érzi meg az ukrajnai konfliktus következményeit, mint mi az Európai Unióban. Az energiafüggőségért sok mindent és mindenkit lehet kárhoztatni – sokan Angela Merkelt hibáztatják, aki a 16 éves regnálása alatt hozzájárult a függőség elmélyüléséhez –, de el kell ismerni, hogy az európaiak számára kényelmes volt felépíteni egész iparágakat az olcsó orosz energiaforrásokra.

Visszatérve az eredeti kérdésre – hogy amit elképzeltünk válaszként a klímaválságra 2022 előtt, át kell-e írni vagy nem a háború következtében – nos, formális döntés nincs erről, de látjuk, hogy egyesek újraindítják a széntüzelésű hőerőműveiket, míg például Románia eldönti, hogy 2031-re teljesen kivezeti ezeket.

– Az is felmerülhet, hogy mennyire volt őszinte a klímavédelem mellett az elhatározásuk azoknak, akik most egyetlen gombnyomásra képesek újraindítani évekkel korábban elvileg bezárt erőműveket.

– Az európai uniós energiatérkép egy fantasztikusan színes mozaik. Az úgynevezett energiamix meghatározása minden államnak a szuverén hatásköre, nem létezik közös európai energiapolitika. Nagyon hosszú ideje beszélünk arról, hogy jó lenne-e egyáltalán, hogy létezzen, illetve létezzenek-e közös kompetenciák. Például a RePowerEU csomagban (ezt az Európai Bizottság dolgozta ki válaszképpen az ukrajnai háború által kiváltott energiapiaci nehézségekre és zavarokra – szerk. megj.) van egy olyan, hogy közös gázbeszerzés. Eddig minden tagállam megkötötte a saját szerződéseit a Gazprommal, és ezzel kitette az EU-t a „baráti kapcsolatok elméletének”, amit Oroszország mindig is alkalmazott. Olcsóbb volt a bolgároknak a gáz, mint az osztrákoknak, mert Bulgária oroszbarát volt, Ausztria pedig nem. Tehát Oroszország régebben is fegyverként használta az energiát a saját érdekei függvényében. Amire a háború ráirányította a figyelmet, az az, hogy az orosz energiafüggőség nagyon eltérő az egyes tagállamokban. Például az Ibériai-félsziget egyáltalán nem használt orosz energiahordozókat, ugyanakkor a hálózataik csak nagyon lazán vannak összekötve a többi európai tagállammal. Ez azt jelenti, hogy Spanyolország és Portugália tud olyan döntéseket hozni, amelyeket sem Németország, sem Franciaország nem tud megengedni magának.

Ide tartozik az is, hogy az ideológia mindig bekavart ezekbe a döntésekbe. Jó példa erre, hogy Németország eldönti 2011-ben az atomerőművei bezárását, és most még mindig nem tud kilépni ebből a paradigmából, a tervek szerint december 31-én az utolsó három reaktort is bezárják. (Az interjú elkészülte után Németország bejelentette, hogy a három utolsó atomerőműve közül kettőt készenléti állapotba helyez jövő év áprilisáig arra az esetre, ha a villámos energia piacán „válsághelyzet” alakulna ki – a szerző.) Egy másik példa az ideológiai megközelítésre, amikor az Európai Parlamentben a taxonómiarendeletről szavaztunk. Ugye, ez listázza azokat a területeket, amelyeken az EU fenntarthatónak tekinti az energia-beruházásokat. Az volt a kérdés, hogy elfogadható-e a gáz – átmeneti üzemanyagként a következő 25 vagy 30 évre – és az atomenergia. Ez egy ideológiai vita, mert gazdasági érvek mindkét irányban vannak. Amikor egy széntüzelésű erőművet átalakítunk gáztüzelésűre, akkor az nyilván zöld beruházás, mert csökken a károsanyag-kibocsátás. Ha esetleg egy új gáztüzelésű erőművet építünk, akkor az nyilván szennyezőbb, mint egy napelempark. Csakhogy a fenntartható energiára való átállás minden országban másként néz ki, nem lehet egy olyan receptet előírni, hogy akkor legyen, mondjuk 20 százalék víz, 18 százalék szél, és 12 százalék nap. Ezt nem lehet eldönteni uniós szinten, mert egyszerűen az országok más-más földrajzi profillal rendelkeznek.

Na most, amikor Németországban megállították a széntüzelésű erőműveket – ezeknek a javarészét orosz szénnel működtették –, azokat se nem bontották le, se nem szedték szét, hanem egy úgynevezett stratégiai tartalékba kerültek. Ez azt is jelenti, hogy ott állandóan folyt a karbantartás, így az ukrajnai háború kitörésekor olyan állapotban voltak, hogy gombnyomásra indítható volt közülük bármelyik. Ugyanakkor az egyoldalú és nagyon súlyos orosz gázfüggés okán Németországban más intézkedések is történetek. Most azt is megvizsgálják, hogy hol lehetséges a lakossági fafűtésre való visszatérés. Erdélyben is nagyon sokan vannak, akik egy adott pillanatban beszereltek gázkazánt, de a csempekályhát nem bontották le, mert azt mondta a nagymama, hogy „fiam, ki tudja, milyen idők jönnek”. Most kiderül, hogy tényleg bölcs döntés volt. Persze a tűzifa ára is megduplázódott 2020-hoz képest.

– Márciusban a nyugati sajtó azt fejtegette, hogy az orosz energiától való függés vajon a túl gyors vagy a túl lassú zöld átállás következménye. Tisztábban látunk ebben a kérdésben?

– Az Európai Parlamentben az Irány az 55%! csomag szavazásain óriási feszültség volt a nyári vakáció előtt. Ezek most az Európai Tanáccsal való trialógus (egyeztetés) fázisában vannak, és valamikor valamilyen formában ezek a törvények visszatérnek végszavazásra az EP-be. Két fő irányzat van: az egyik szerint a háború megmutatta, hogy tulajdonképpen föl kell gyorsítani a zöld átállást. Tehát amit eldöntöttünk, azt végre kell hajtani, de még gyorsabban, mint ahogy elgondoltuk, mert a háború kimutatta ezeket a nagyon veszélyes, egyoldalú függőségeket.

Itt szeretnék megosztani egy személyes véleményt, amelyről eddig nem beszéltem nyilvánosan. A zöld átállásról nagyjából az elmúlt nyolc-tíz évben beszélünk intenzívebben. Az elején ezek csak beszélgetések voltak, illetve politikai állásfoglalások arról, hogy meg kell szabadulni az összes üvegházhatású gázt kibocsátó energiaforrástól, mert ezek miatt felmelegszik a bolygó. Utána konkrét törvények születtek annak érdekében, hogy áttérjünk a korszerű, új technológiákra, főleg a közlekedési ágazat terén, amely a legnagyobb karbonkibocsátó. De valaki azt gondolta, hogy a kőolaj és általában a szénhidrogén alapú energiaforrások termelői ölbe teszik a kezüket és azt mondják, hogy „oké, ez a mi végünket jelenti amúgy, de jöjjön a zöld átállás”? Nyilván nem ez történt, történik. Pár hete Joe Biden amerikai elnök Szaúd-Arábiába ment, hogy rávegye az OPEC-et, hogy több kőolajat szivattyúzzon. Az OPEC azonban nem hajlandó többet szivattyúzni, mert most kevesebb kőolaj eladásából sokkal több bevételre tesz szert, mint ezelőtt két évvel. Tehát egy világszintű harc, egymásnak feszülés van két érdekkör, a tegnap és a holnap között.

Visszatérve az elvekre, a zöld átállás gyorsítását indokolt lehet sürgetni, de nem szabad figyelmen kívül hagyni a lakosság teherbíró-képességét. Mert amit különösebb gondok nélkül be lehet vezetni, mondjuk Dániában, ahol a lakosság túlnyomó része már tíz éve megújuló energiákat használ, ugyanaz az intézkedés Romániában megnyomorítana több millió családot. Tehát a zöld átállás szükséges – mert azt akarjuk, hogy ükunokáinknak is legyen friss levegőjük, és gyönyörködhessenek a természetben –, a szennyezést csökkenteni kell, az energiatakarékosságra szükség van, de olyan sebességgel lehet bevezetni a reformokat, ami a társadalmi tűrőképesség határain belül marad. Egyébként a társadalom fellázad, és nem fogadja el a reformokat vagy egyáltalán az átállásnak a gondolatát. Amihez egyre közelebb vagyunk egyébként, és nem Romániában, hanem Németországban vagy Hollandiában például.

– Korábban is jelezte, hogy a Zöld Megállapodással kapcsolatban vannak méltányossági aggályai, az átállás terhe aránytalanul sújtja a szegényebb országokat és a szegényebb társadalmi rétegeket. Hogyan alakulnak a dolgok ezen a téren, elbillent-e a mérleg egyik vagy a másik irányba?

– Az Irány az 55%! (Fit for 55) jogalkotási csomag – amelyben benne van a kibocsátás-kereskedelem, a karbonvám, a belső égésű személygépkocsik forgalmazásának tilalma 2035 után – már tavaly is erős ellenállást váltott ki az Európai Parlamentben olaszok, lengyelek, románok, magyarok – köztük mi, az RMDSZ – részéről, akik ezt egy picikét túl gyorsnak, túl durvának találtuk. Erre jött a háború, amely még kiélezettebbé tette a vitát a reformok felgyorsítását szorgalmazók, illetve azok között, akik szerint a méltányos átállás elvét nem tudjuk a kukába dobni. Hogy mi méltányos, az megint csak tagállamonként változó. Németországban például lecsökkentették az energiahordozók áfáját 19-ről 7 százalékra. Ez 2024 márciusáig érvényes, ami azt is jelzi, hogy Berlinben elhúzódó válságra számítanak. Romániában az áfa-csökkentés tapasztalatai nem igazán pozitívak. Voltak még ilyen jellegű próbálkozások, amelyek végül nem az illető termék olcsóbbá válását eredményezték, hanem azt, hogy a termelőnek, a kereskedőnek, a szállítónak, valakinek az előállítási láncon megnövekedett a profitja. A támogatás, az árplafon mind-mind megoldás, de persze talán jobb lenne, ha az állami szubvenciót nem mindenki kapná egyformán, hanem inkább a rászorulókhoz irányulna.

– … és a pazarlás csökkentésére talán.

Ez egy érdekes történet. Valahogy itt az uniós kommunikáció nagyon balul indult. Az Európai Bizottságnak a Zöld Megállapodásért felelős első alelnöke, Frans Timmermans elkezdett arról beszélni, hogy hány szvettert, pulóvert kell felvenni, és hogy 19 fok elég a szobában stb. Na most, ez Kelet-Európában sajnos nem veszi ki jól magát.  Én 1984-ben kesztyűvel-sapkával, nagykabátban jegyzeteltem a Temesvári Egyetemen, és illegális improvizációkkal fűtöttük a szobánkat a kampuszban, ahogy fél Románia egyébként. Tehát ne mondja nekünk senki Brüsszelből, hogy milyen az, amikor letekerik a fűtést. Az Európai Unió úgyis annyira népszerű, amennyire, és akkor jön egy ilyen kommunikációs baki, amely azt látszik igazolni, hogy a „brüsszeli buborék” tényleg elszakadt a tagállamok társadalmától. Mindezek mellett a takarékosság nagyon-nagyon fontos, csak megfelelő módon kellene kommunikálni. El kellene magyarázni az embereknek, hogy minden apró gesztus – a telefon- vagy laptoptöltő kihúzása használat után, a légkondi vagy a fűtés lekapcsolása szellőztetés idejére stb. – számít. Nem utolsó sorban le kellene cserélni a régi nyílászárókat, amire létezik uniós energiahatékonysági program. Erre Romániának minden korábbinál több forrás áll a rendelkezésére, viszont a modernizáció lassan halad, úgy tűnik, hogy továbbra sem sikerül legyőzni a bürokratikus akadályokat. A legújabb negatív példa a Zöld ház program. Amellett, hogy a benyújtott finanszírozási kérések töredékét sikerült feldolgozni, mintegy bónuszként indokolatlanul várakoztatják azokat, akik saját forrásból felszereltek napkollektorokat, és visszatáplálási szerződést akarnak kötni a villamos hálózatok üzemeltetőivel.

– Az ukrajnai háború végső soron lelassítja, vagy felgyorsítja a zöld átállást?

– Nem tudok erre a kérdésre válaszolni. Az ukrajnai fegyveres konfliktussal párhuzamosan zajlik egy energia-, kereskedelmi, élelmiszer- és propagandaháború is.  Nagy kérdés, hogy ilyen körülmények között sikerül-e például szétválasztani a villamos energia árát a gáz árától, átalakítani az európai energiapiacot, megtalálni azokat az alternatív beszállítókat, amelyek segítségével csökkenhető az orosz függés. Közben meg kell nézni, milyen államokkal állunk szóba. Az energiaexportőrök többnyire – talán az Egyesült Államok kivételével – nem arról híresek, hogy demokráciák lennének. És akkor politikailag milyen döntést hozunk? Hogy az egyik diktatúrától nem vásárolunk, de a másiktól egyre többet? Ez milyen következményekkel jár?

Attól is függ sok, hogy az ideológiai csaták hogyan fognak eldőlni az Európai Parlamentben. A jelenlegi baloldali–zöld többség számos túlzónak mondható döntést fogadott el, de a tagállamok elvethetik ezeket, például nem fogadják el, hogy 2035-től kizárólag elektromos autókat lehessen forgalomba helyezni.

Egy nagyon-nagyon illékony korszakban vagyunk. Ebben nekünk iránytű – és ezt megtárgyaltuk az együttes frakcióülésen is, Szatmáron – a bukaresti kormányban is, az Európai Parlamentben is az átállás méltányossága. Tehát értjük a zöld átállás fontosságát, támogatjuk is, de csak a méltányosság kritériumainak a figyelembe vételével. Ez azt jelenti többek között, hogy nem lehet a tagállamokra terhelni a védőintézkedéseket, akár a lakosság, akár a kis- és közepes vállalkozások támogatásáról legyen szó. Ahogy a Covid-válság után a helyreállításra megalkottuk a közös, európai kölcsönből finanszírozott NextgenerationEU programot, ugyanúgy szükség van egy olyan európai programra, amely – kölcsönből vagy saját forrásból, teljesen mindegy – átvállal egy részt az átállás terhéből.

Szőcs Levente,  Maszol.ro