Euroszkepticizmusról, kettõs beszédrõl, banánhéjon csúszkáló populista kormányról, befelé forduló magyar gazdaságpolitikáról beszélgettünk az európai parlamenti képviselõvel: EU jövõkép à la Winkler Gyula.
Winkler Gyula európai parlamenti képviselõ az 5. Adatbank Café meghívására érkezett Kolozsvárra, ahol az Erdély 2020 fejlesztési tervrõl tartott elõadást. A projekt a települési és megyei szintû elemzések mozaikdarabjait egy Erdély-szintû diagnózisba ötvözi. A konferencia szünetében arra kértük a brüsszeli képviselõt, hogy vázolja elképzeléseit az EU jelenérõl, jövõjérõl és fejtse ki véleményét néhány aktuális gazdasági, politikai folyamattal kapcsolatban.
Nem lehet könnyû mostanában európai parlamenti képviselõként tevékenykedni. Volt valaha nehezebb?
– Nem tudom megállapítani, hogy ez-e az Európai Unió legnehezebb éve, hiszen a bõ harmincéves törtételemben volt már szerbiai háború, bõvítés, eurózóna megalakulás. Az viszont tény, hogy elõször beszélünk feltételes módban az EU jövõjérõl, elõször kérdõjelezzük meg a közös fizetési eszköz létjogosultságát, most merül fel elõször, hogy egy ország kiléphet az euróövezetbõl.
Egy kihívásokkal teli idõszakot élünk, amikor nagy-britanniai euroszkeptikus képviselõtársaim a parlament plénuma elõtt nyíltan országuk unióból való kilépése mellett érvelnek. Egy ilyen légkörben nagyon fontosnak tartom, hogy Sógor Csabával együtt részt vegyünk a vitákban és tolmácsoljuk az erdélyi magyar közösség üzenetét, véleményét.
Szakemberként hogyan látja, lehet közös valutája különbözõ fejlettségi szinttel és gazdasági struktúrával rendelkezõ, más problémákkal küzdõ és más orvosságokat igénylõ országoknak?
– Nem kell új válaszokat megfogalmazni az euróövezet jövõjével kapcsolatban, hiszen a megfelelõ tanulmányok már a ’70-es évek elején megszülettek. Ezek a szimulációk is azt mutatták, hogy egy monetáris unió csakis akkor létezhet, ha egységes politikai és gazdasági vezetéssel rendelkezik. Ez jelentené a föderális Európát, az Európai Egyesült Államok eszméjét. Ebben nincs semmi új, már Winston Churchill is megfogalmazta 1945-ben. Tudomásul kell venni, hogy a közös valuta megalkotásakor nem volt elegendõ politikai akarat arra, hogy az EU elinduljon a föderalizálódás útján. Jelenleg nincs közös gazdaság- és adópolitika, ami egyre tisztábban látszik, hogy elengedhetetlen a monetáris unió mûködéséhez.
Sokan attól tartanak, hogy ez által az országok elvesztenék szuverenitásukat…
– Én másképp fogalmaznék. Az Egyesült Európa a tagállamok szuverenitásának a közös gyakorlását jelentené. A vezetõ döntéshozó szerv egy több kompetenciával rendelkezõ Európai Parlament kellene legyen, amiben értelemszerûen ott vannak minden országnak a képviselõi. Az Európai Bizottság az unió kormányaként kellene mûködjön.
Fontosnak tartom az EU költségvetésének növelését is. A tagállamok konszolidált nemzeti össztermékének jelenlegi 1%-a helyett 7-8%-a kellene bekerüljön a közös kasszába. Ki kell választani azokat a területeket, amelyek esetében a Brüsszelbõl elköltött euró hatékonyabb tud lenni, mint egy helyi döntés eredményeként kiutalt összeg. Ilyen lehet a közös szállítás- és energiapolitika.
Amikor már Németországban is egyre nõ az Uniót elutasítók aránya, lát reális esélyt arra, hogy a fent említett célokat el lehessen érni?
– Azért, hogy a választók euroszkeptikusak, mi, az európai politikusok vagyunk a felelõsek. A nemzeti kormányok az elmúlt két évtizedben a népnek tetszõ intézkedéseket saját érdemüknek titulálták, míg a népszerûtlen reformokat, adóemeléseket brüsszeli döntésnek tulajdonították. Mindez erodálta az uniós döntéshozatali szervek hitelességét és elfogadottságát. Meg kell érteni azt, hogy a globális világ ma már mindenható. Amit itt most önnel beszélek, elképzelhetõ, hogy harminc másodperc múlva angol nyelven lesz olvasható egy nemzetközi hírportálon. Nem létezik ma már kettõs beszéd, és nem létezhet izolacionizmus sem.
Kínával, Indiával, Oroszországgal, az Egyesült Államokkal csak közösen tud versenyezni a 27 tagország, erre egyedül Németország sem képes. Széthullva, egymás ellen áskálódva, külön utat járva lehetetlen versenyelõnyre szert tenni.
Ha már a kettõs beszédet említette: emiatt, és nem csak, többször és folyamatosan kritizálták Magyarországot az uniós döntéshozók az elmúlt hónapokban. Hogyan látta belülrõl ezt a konfliktust?
– Identitás szempontjából én erdélyi magyarként határozom meg magam, de a társadalmunk nyilvánvalóan tagja a magyar nemzetnek. Azt gondolom, hogy a jelenleg végbemenõ magyarországi folyamatokkal szemben nekünk tartózkodónak kell lennünk. Az én értelmezésem szerint egy önmagába forduló, protekcionista, határokat visszaépítõ gazdaságpolitika zajlik ma Magyarországon, amely egy kemény, határozott nemzetállamot épít fel.
Ha átfordítom a mai budapesti valóságot az erdélyi magyarság szintjére, akkor azt gondolom, hogy közösségünknek éppen ezen intézkedések ellenkezõjére van szüksége, egy decentralizált rendszerre, nem a nemzetállamok, hanem a régiók Európájára. Én ebben a modellben hiszek, szerintem a közösségek uniójában találhatja meg az erdélyi magyarság a helyét úgy, hogy nem veszíti el identitását, és nem olvad bele a többségbe.
Brüsszelbõl hogyan látja a romániai gazdaságpolitikát? Tart-e attól, hogy az elõzõ kormány sokszor népszerûtlen intézkedéseinek a hatását ronthatja az, hogy fél évvel a választások elõtt új vezetése van az országnak?
– Az elmúlt pár év gazdasági intézkedéseit két részre bontanám. Az elsõ a 2009-2010-es idõszak, amikor valóban igen nehéz, népszerûtlen intézkedéseket kellett meghozni. Ezek a lépések viszont szükségesek voltak és biztosították a makrostabilitást, így Románia ma nem is említhetõ egy napon Görögországgal, Spanyolországgal, Portugáliával vagy Írországgal.
A következõ lépést sajnos elhibázta a kormány, hiszen 2011-ben szükség lett volna gazdaságélénkítõ, munkahelyteremtõ döntéseket meghozni, azonban a Boc-kormány nem tette ezeket meg. A Kogãlniceanu kártyát is csak két év tárgyalás nyomán sikerült bevezetni. Van még egy “impotenciánk”, nem sikerült az európai alapok lehívását kimozdítani a holtpontról.
Persze választási évben vagyunk, a baloldali kormány megpróbál osztogatni, de remélem, hogy nem fog elcsúszni a populizmus banánhéján. Az ígéreteik jól hangzanak, de nem megvalósíthatóak, és remélem, hogy nem is próbálják õket megvalósítani, ugyanis öngyilkos lépések lennének. Nincs fedezet a közalkalmazotti fizetések válság elõtti szintjének pár hónap alatt történõ teljes visszaállítására, és azt sem hiszem, hogy ma a progresszív adó jó hatást érne el Romániában. A jobban keresõk megadóztatásának demagógiája ellentétes azzal az elvvel, hogy aki többet akar dolgozni, az többet is kereshessen.
Szõcs Csongor-Ernõ
