A mezőgazdaság Székelyföld megtartó ereje, a megújuló természeti erőforrással vétek nem vagy rosszul gazdálkodni, azonfelül erkölcsi kötelesség a népességet ellátni lehetőleg jó minőségű élelmiszerrel. A lapunk által megszólaltatott szakértőkkel azt a témát igyekeztünk körbejárni, hogy miként lehetne hatékonyabban és kedvezőbben kihasználni ezeket a természet adta lehetőségeket. Arra is kíváncsiak voltunk, hogy mi az, ami elhozhatja a székelyföldi agrárium megújulását. Szakértőink abban mindenképp egyetértenek, hogy a nemzedékváltás maga után vonja az elkerülhetetlen változásokat: a szövetkezést, a technológia korszerűsítését, a digitalizálást, a szubvencióvadász, érzelmi alapú gazdálkodás helyett a szakmaiságot.

A mezőgazdaság megújuló természeti erőforrással gazdálkodik, amit vétek nem vagy rosszul kihasználni – fogalmazza meg találóan Nyárádi Imre-István agrármérnök, a Sapientia EMTE adjunktusa. Az agrárium szerteágazó tevékenység, így a szakértő szerint az ország mezőgazdasági minisztériumának lenne a feladata felmérni, hol tart az ágazat, melyek a lehetőségei, majd erre alapozva kidolgozni egy fejlesztési tervet legalább másfél- két évtizedre. Az egyetemi oktató úgy véli, hatalmas potenciál van a mezőgazdaságban Székelyföldön, Erdélyben és Romániában egyaránt. Azt a hozamot viszont, amit a különböző kultúrfajok ebben a környezeti adottságban teljesíteni tudnának, kétségtelenül nem hozzák, ez egyértelműen látszik, ha összehasonlítjuk a növények potenciálját és a hazai terméseredményeket.

„Az elméleti rálátásunk megvan, ám hiányzik a humán erőforrás, a műszaki háttér. Az adottságot, amire a fajtahibrid képes, nem tudjuk előhozni belőle. Ezek ismétlődő problémák, tudjuk, látjuk, ám a rendszerváltás óta eltelt harminc év, és még mindig nincs egy kristálytiszta terv, pontos helyzetkép a potenciálról, a kitörési pontokról, valamint arról, mit teszünk, hogy meglegyen az eredmény” – vázolja a korántsem kedvező helyzetet Nyárádi Imre-István.

Parlagon hagyott gyógynövények

A nyilvántartásokban az ország területalapjából 4,8 millió hektár szerepel legelőként és kaszálóként, ami akkora, mint Magyarország teljes szántóterülete, mégsincs kellő mértékben kihasználva. „Ha átmegyünk Erdőszentgyörgyről Farkaslakára, azt látjuk, hogy nagyon sok területen, ahol régebb tökéletesen kihasznált gyepek voltak, most folyamatban van az erdősödés. A galagonyák és egyéb fás növények kezdenek dominálni. Harminc év múlva itt erdő lesz. Lehet vitatkozni, hogy ez jó vagy rossz, de az biztos, hogy most ezt a lehetőséget nem használjuk ki” – részletezi a szakember.

Meglátása szerint azok a területek, amelyekről az évek során bebizonyosodott, hogy szántóterületként nem használhatóak, meg kell maradjanak spontán flóraként, ám ezeket az állattenyésztésben vagy a gyógynövények piacán is hasznosítani lehet. És miközben a gyógynövények piaca újra reneszánszát kezdi élni, mi labdába sem rúgunk ezen a téren, holott értékesíteni lehetne a spontán flórából gyűjtött vagy a termesztett gyógynövényeket is.

Évszázados lemaradásban az agrárium

Klasszikus technológia terén is rengeteg a javítanivaló, miközben a végső cél a digitalizáció kell legyen. Nyárádi Imre-István úgy fogalmaz: a mezőgazdaságban még ott tartunk, mintha egy sebész nem a steril műtőben, laparoszkóppal, hanem a hegy tetején kacorral végezne el egy beavatkozást. A fejlettebb mezőgazdaságok egy adott területen a jelenlegi tudással elérik a lehető legnagyobb hozamot, ám az informatika bevetésével ezt még tovább lehet növelni. A precíz gazdálkodásban az informatikával lehet tökéletesíteni a folyamatokat – gépi vezérlést, anyagfelhasználást –, és ezzel óriási megtakarítást lehet elérni. Ha ugyanazt a termést érjük el, de jóval kisebb költséggel, akkor nagyobb a nyereség és a hatékonyság. Ettől mi még messze állunk” – mutat rá az agrármérnök. Példaként azt hozza fel, hogy nálunk egyszerűen lepermeteznek egy hektár területet, míg a fejlettebb országokban egy drón előbb végigpásztázza a területet, majd újra felrepül egy tartállyal, és csak ott permetez és annyit, amire valóban szükség van. Ezzel a módszerrel kevesebb növényvédő jut a talajba, és kevesebb üzemanyagot használnak, ami ökológiai szempontból is előnyösebb. Egy másik példa, hogy egy jól működő öntözőrendszerrel az aszályos években is biztosítani lehet a termés stabilitását. Mindehhez informatikusra, villamosmérnökre, agrokémikusra, agrármérnökre van szükség. Igaz ugyan, hogy a digitalizáció több tízezer eurós befektetést igényel, és ha még a klasszikus technológiát is fel kell zárkóztatni, például a traktorokat kicserélni, akkor már százezer eurós nagyságrendekről beszélünk, de egy jól kidolgozott folyamat révén akár 70 százalékkal is csökkenteni lehet a kiadásokat. Van egy kitaposott ösvény, amit csak követni kell. Ezt kár az egyénre bízni, mert lehet, hogy a gazdatársadalom tíz százaléka érzi ennek a fontosságát, még tíz százalék hajlandó befektetni, de a többi nyolcvan százalék úgy gondolja, eddig is megvoltunk, minek ennyit befektetni. Ha volna erre egy országos program, stratégia, makrogazdasági szinten könnyebben meg lehetne valósítani a fejlesztéseket, ami már a nemzetgazdaság szempontjából, a GDP szintjén hozna előrelépést” – összegezte a szakértő.

Egyesületi forma lehet a megoldás

A fejlett uniós tagországok mezőgazdaságától öt-tíz évvel vagyunk lemaradva a termelés, az értékesítés és a felfogás szintjén is, ezt a lemaradást kell behozni – osztja az előbbi meglátást Zsigmond Péter közgazdász, vidékfejlesztő agrármérnök, a sepsikőröspataki Echo-Valley családi vállalkozás vezetője is. Tőle tudjuk, hogy jelenleg Székelyföldön a lakosság mintegy 20–25 százaléka foglalkozik mezőgazdasággal, ha ezt lebontjuk a vidékre, még nagyobb az arány, miközben az uniós átlag 4 százalék. „Mi is lassan ide fogunk eljutni. Székelyföldön drasztikusan csökkenni fog az agráriumban dolgozók aránya, hiszen más iparágakban a recesszió előtt munkaerőhiány volt, és vonzóbb bérezések, miközben a kisgazdaságokban kevés a hozzáadott érték, így kevés a jövedelem, és nehezebbek a munkakörülmények” – sorolja a szakember. Zsigmond Péter szerint a területalapú támogatás negatívan hatott a mezőgazdaság fejlődésére, hiszen azt földterületre, nem pedig a teljesítményre kapták az Európai Uniótól a gazdák. Ennek következményeként a támogatás egy része azokhoz jutott, akik nem terveznek a mezőgazdasággal, de ragaszkodnak a földhöz. Gyökeres átalakulást eredményez, ha ez 2021-től megváltozik, és bevezetik a termelésalapú támogatási rendszert, hiszen akkor már nem a hektárra, hanem az azon megtermelt és értékesített terményre kapják a gazdák a pénzt. Másrészt óhatatlanul is a piacgazdaság diktálja a székelyföldi mezőgazdaság átalakulását. A földeket, a gazdaságokat elkerülhetetlenül tömbösíteni kell, hiszen hatékonyan kell gazdálkodni, hogy a világ gyarapodó népességét etetni lehessen. A közgazdász szerint Székelyföldön az lehet a megoldás, ha egyesületekbe tömörülnek a kisebb területeken hagyományos gazdálkodást végzők. A cégeknek jelenleg sokkal magasabb az önköltségi ára, mint a kisgazdáknak, hiszen alkalmazottakat foglalkoztatnak, adóznak, gyakran ellenőrzik őket, így a játékszabályokat is betartják. A kisgazdákra mindez nem érvényes, sőt az árakat is leverik, amikor tárolókapacitás hiányában a föld széléről aprópénzért eladják a termést.

A viszonteladók kizárására kell törekedni

Zsigmond Péter az ökogazdálkodást tartja az egyik lényeges kitörési pontnak. Családi vállalkozásában 104 szarvasmarhát tart öko-minősítéssel. Úgy látja, hogy Székelyföldön erre megvannak az adottságok, például a legelők 80 százaléka befektetés nélkül is megkaphatná az öko-minősítést, hiszen soha nem voltak műtrágyázva, vegyszerezve. Az ezeken legelő tehenek tejét 60 százalékkal drágábban lehet értékesíteni, ez kiválthatná Székelyföldön az ipari gazdálkodást. Ám képzettségre és vaskos dokumentációra van szükség, a kisgazdák pedig mindezt összefogással, egyesületi formában tudják megvalósítani. A globális felmelegedés miatt egyébként Székelyföldön is megváltoztak a termesztett növénykultúrák: megjelent a nagyobb tenyészidejű kukorica, az ipari növények, a repce, melyek területet vesznek el a hagyományos kultúráktól, például a takarmánynövényektől, így az állattartásban is intenzívebben kell gazdálkodni. Zsigmond Péter szerint a felvásárlást, a helyben feldolgozást kell támogatni, begyűjtőközpontokat, helyi kis vágóhidakat lenne érdemes létrehozni. Románia kinevelt egy egész viszonteladó-hálózatot, ebből pedig sem a termelő, sem a végső felhasználó nem nyer, holott az lenne a legfontosabb, hogy egyrészt fejlődjön a mezőgazdaság, másrészt minél olcsóbb legyen az élelmiszer. A nyereség nagy része azonban így a viszonteladóknál csapódik le. Ha őket ki lehet zárni az értékesítési láncból, hatalmas fejlődést lehetne elérni, szögezi le Zsigmond Péter. A fejlődés velejárója pedig, hogy megváltozik a mezőgazdász profilja, már nem a „paraszt”, aki az elmaradottságot, a korszerűtől való félelmet jelképezi. A generációváltással megjelenik a modern mezőgazdász, aki szakirányú képesítéssel rendelkezik, mezőgazdasági vállalkozást vezet, gazdasági, pénzügyi, marketing tudásra van szüksége. Kevesebben lesznek, de szakképzettek, nyitottak a pályázatokra, az új technológiára. A szubvencióvadász gazdálkodás megszűnik” – vázolja az agrármérnök.

Az agrárium a turizmussal is összefügg

Sebestyén Csaba parlamenti képviselő, a Romániai Magyar Gazdák Egyesületének (RMGE) elnöke ehhez képest a tradicionális termelés híve, és a teljesítményalapú EU-s agrártámogatások bevezetésével sem föltétlenül ért egyet. Úgy véli, Székelyföldön, Erdélyben a mezőgazdasági termelést nem lehet különválasztani a vidék problémáitól, szerepétől és a multifunkcionalitásától, ezért úgy kell kialakítani az agráriumot, hogy az tájjellegű legyen, beilleszkedjen az erdélyi, székelyföldi vidékbe. Ezzel alternatív jövedelemforrásokat lehet bevonzani, hiszen a turisták nem azért jönnek Erdélybe, hogy háromezer hektáros búzatáblát vagy ötezer hektáros repcekultúrát lássanak. Erdély azért vonzó, mert itt meghatározott a táj, a birtokviszonyok, kialakultak a családi gazdaságok hagyományos termelési módszerei, ezt kell továbbvinni, fenntartani, még akkor is, ha sokan ezt a megközelítést maradinak tarják. „Én azt vallom, amit az Európai Unió mezőgazdasági bizottsága is: vannak olyan területek, ahol a tradicionális termelésnek nincs alternatívája. Erdély agráriuma ezen a vonalon kellene haladjon, még akkor is, ha az EU a 2021-2027-es költségvetési ciklusra teljesítményorientáltan írja ki a mezőgazdasági támogatásokat” – magyarázza. Szerinte azt kellene megértetni az Unióval, hogy a teljesítményt nem feltétlenül tonnában, kilométerben kell mérni, hanem lehet teljesítményt felmutatni a tájjellegű gazdálkodásban, a közösségvédelemben, a vidék, a népesség megtartó erejét növelve is. „Az is teljesítmény, ha a falvaink nem ürülnek ki, Udvarhelyszéken például néhány tíz négyzetkilométeren több mint száz falu van. Nekünk, erdélyi magyaroknak nemzeti érdek, hogy ne hagyjuk ezeket a falvakat elnéptelenedni” – szögezi le. A gazdaszervezet elnöke úgy véli: ha ezek a kérdések tisztázódnak, tovább lehet lépni, és azon gondolkodni, mit kell tenni, hogy a gazdák jobban éljenek, ne hagyjanak fel a mezőgazdasági tevékenységgel. A fiatalok számára vonzóvá kell tenni a mezőgazdaságot, hogy olyan alternatívát lássanak benne, amiből meg tudnak élni, el tudják tartani a családjukat. Nem a tömegtermékekkel kell versenyezni Sebestyén Csaba ugyanakkor szintén az ökogazdálkodásban, a környezetgazdálkodásban látja a jövőt abból kiindulva, hogy a térség nem veheti fel a versenyt a tömegtermékek előállításában a fejlett európai országokkal, de a Kárpátokon túli vidékkel sem, ahol több tízezer hektáron gazdálkodnak. A szakértő ezért a környezet-, talaj- és tájvédelemre szánt uniós támogatások megszerzését szorgalmazza, másrészt úgy véli, az ország birtokpolitikáját úgy kell alakítani, hogy a területek megszerzése ne erőszakos módon történjen, a kisgazdaságok, családi vállalkozások pedig tudjanak annyi földet megtartani, amennyi biztosítja a megélhetésüket. A szakember összefogásra bátorítja a gazdákat, bár elismeri, hogy ezzel kapcsolatban negyven év kollektivizálás után még mindig sok az előítélet. A szövetkezeteknek három pillérre kellene épülniük: ez a jogi, az erkölcsi és az anyagi alap. Nálunk egyelőre az első van meg. Sebestyén szerint a pályázati kiírásokkal nem igazán segítik a szövetkezeteket, különösen úgy nem, hogy a projektek lebonyolítása után elengedik a kezüket. Jellemző, hogy négy-öt gazda csak azért alapít szövetkezetet, hogy megkapják a pályázathoz a pluszpontot, vagy a szövetkezeti törvény értelmében ne kelljen profitadót fizetniük. Ez még mindig nem jó jelzés a kisgazdáknak, pedig pozitív példák kellenének, hogy kedvet kapjanak az összefogásra, megtapasztalják, hogy közösen 20-25 százalékkal olcsóbban jutnak hozzá a növényvédő szerekhez, a vetőmaghoz, de értékesíteni is hatékonyabban tudnak. „Az érzelmi alapú gazdálkodáson túl kell lépni” A mezőgazdaságban rejlik Székelyföld erőssége, megtartó ereje, ez régen is így volt, és ezentúl is így lesz – vallja Tiboldi László, az Erdélyi Magyar Gazdák Egyesületeinek Szövetsége Székelyföldért felelős alelnöke. Mint hangsúlyozza, jó minőségű élelmiszerre mindig szükség lesz, a lakosságot el kell látni, és oda kell eljutni, hogy minél nagyobb arányban helyben megtermelt élelem kerüljön a székelyföldi háztartásokba. Tiboldi László pozitívumként emelte ki, hogy az agráriumban már Székelyföldön is elkezdődött az ágazatok különválasztása, egyre kevesebb az olyan gazda, aki egyszerre több területet fed le. Egy ideje főként a szarvasmarha-tenyésztés és a krumplitermesztés foglalkoztat sok embert, ebben látják a jövőt, de ezeken belül is szakosodnak. A gazdák egy része tejelő teheneket tart, mások húsmarhákat tenyésztenek. A krumplitermesztők között van, aki közvetlen fogyasztásra termel, mások a feldolgozó-iparnak szállítanak. A szövetség alelnöke úgy véli, a piac előbb-utóbb rákényszeríti a gazdálkodókat arra, hogy növeljék a hatékonyságot. „Az érzelmi alapú gazdálkodáson túl kell lépni. A hagyományok, az állatok szeretete fontos, de nem elég, ma már ennél sokkal többre van szükség: piacorientált szemléletre, képzésekre, szakmaiságra, technológiai újításokra, partnerségre.” Tiboldi ugyancsak abban bízik, hogy a gazdatársadalom megfiatalítása, a generációváltás ezt magával hozza, bár hosszas folyamatra számít, hiszen az idősebb generációnak nem lesz könnyű átadni a verejtékes munkával felépített gazdaságokat, ám ezt a mezőgazdaság minden területén meg kell lépni. Tiboldi azt is felidézi, hogy tíz éve indult el a Székely termék mozgalom, az erre épített koncepció és marketing. Az utóbbi pár esztendő tapasztalata sajnos azt mutatja, hogy a kezdeti lelkesedést nem sikerült minden esetben feltölteni tartalommal, a védjegy nem szavatolja feltétlenül a minőséget, a helyit és a hagyományost. Előfordul, hogy a lengyel vagy dán sertéshúsból készült felvágottat osztrák fűszerekkel ízesítik, majd ráteszik a Székely termék védjegyet. A pozitív megkülönböztetésre alapuló védjegy ilyen esetben nem tartalmazza az elvárt pluszt, amiért érdemes esetleg többet fizetni.” Meglátása szerint a szabályozás, a rendszeres ellenőrzés, bevizsgálás kellene legyen a következő lépés, hogy a minőségi megfelelés ne önkéntes alapon történjen, hogy igazi értéke, megbecsülése legyen a védjegynek, és a termékekért megalapozottan el lehessen kérni a magasabb árat. Az összefogásnak nincs alternatívája Az Erdélyi Magyar Gazdák Egyesületeinek Szövetsége az elmúlt években képzéseket, fórumokat, tanulmányutakat szervezett: arra törekedtek, hogy megmutassák a helyi gazdáknak a Kárpát-medencei jó példákat. Rengeteg kapcsolat épült ki így, sikerült elsajátítani a szakmai alapokat, de mégsem lett meg ezeknek az agrárvállalkozásoknak a rendes kifutása, mert hiányzott az üzemméret, az együttműködés. A szövetkezetektől még mindig ódzkodnak a gazdák, ami a bizalomhiányra vezethető vissza, ám a piac rákényszerít erre a kistermelőket, hiszen másként, önállóan nem boldogulnak a feldolgozásban, az értékesítésben. Egy terméket csak akkor lehet piacra dobni, ha szavatoljuk az állandó minőséget és mennyiséget, ezt máshol is nagy cégek, szervezetek, szövetkezetek révén oldják meg. Az együttműködést nem a kényszer, hanem a szakmaiság kell vezérelje” – véli Tiboldi László. Példaként azt hozza fel, hogy Székelyföld jól áll mezőgazdasági termékek kézműves, háztáji feldolgozása terén, sajtok, lekvárok, szörpök készülnek, melyekre van fizetőképes kereslet, ám itt is a minőségre kell figyelni, aki erre nem képes, kihull a rostán. Szerinte a kistermelők kénytelenek lesznek az integrátorok felé nyitni, így a következő időszakban megnő ezek szerepe és felelőssége. A nagy cégek, agráripari vállalkozások tömöríteni tudják a kisgazdákat, segíteni őket az inputanyagok (műtrágyák, vetőmagok, növényvédő szerek, stb.) beszerzésében, az értékesítésben, ám előbb fel kell nőniük a feladathoz, ami felelősséggel jár, hiszen nélkülük a kistermelők sorsa is bizonytalan. A gazdák nélkül viszont ők sem tudnak megerősödni a piacon, hangsúlyozza Tiboldi László.

Krónika, Bíró Blanka

A cikk eredetileg a Székelyhon napilap havonta megjelenő közhasznú tájékoztatási kiadványában, a Látótér legfrissebb számában látott napvilágot november 2-án.