Az RMDSZ EP-képviselõje szerint ebben a konstrukcióban bizonyos kompetenciákat a tagállamok közösen gyakorolnának, de a helyi kérdésekben a régióké lenne a döntés.

Winkler Gyula szerint nincs szüksége az EU-nak 28 hadseregre, egy dél-amerikai államban 28 külképviseletre, ezt a feladatot egy EU-s szintû diplomáciai testület is el tudná látni. Az EU megtorpant, a kiút pedig egy politikai unió lenne, amelyet akár Európai Egyesült Államoknak is lehetne nevezni. A politikust brüsszeli irodájában kérdeztük Európa jövõjérõl a fokozódó euró-szkepszis és az EU által tapasztalt legitimációs válság közepette. Olyan témákról is beszélgettünk, mint például az alkotmánymódosítás és ennek hatása az autonómia-törekvésekre. A dél-tiroli példa, a székely-szórvány kapcsolat és az ifjúságpolitika is szóba került.
    
Brüsszelben ülésezett a MIÉRT

A hét elején a Magyar Ifjúsági Értekezlet (MIÉRT) kihelyezett elnökségi ülését tartotta Brüsszelben Winkler Gyula és Sógor Csaba RMDSZ-es európai parlamenti képviselõk meghívására. Az ifjúsági ernyõszervezet elnöksége a brüsszeli látogatás során egy partnerségi együttmûködést is kötött az EP-képviselõkkel. A dokumentumban a múltbeli együttmûködések sikerességét nyugtázták, az EP-képviselõk üdvözölték a MIÉRT YEPP-taggá válását és biztosították aktív támogatásukról. Az aláíró felek egyetértettek abban, hogy a jelen legsürgetõbb területe a munkahelyteremtés, a döntéshozatali folyamatokban a jövõ Európájának várományosaiként a fiataloknak is részt kell venniük. A dokumentumban szó esik a Minority SafePack kisebbségvédelmi csomagról, amelynek kapcsán a MIÉRT ígéretet tesz, kiveszi a részét az aláírásgyûjtést célzó kampány megszervezésébõl. A közös nyilatkozatban hangsúlyozzák az erdélyi magyarság európai parlamenti képviseletének a fontosságát. Az aláírók megállapítják, hogy a MIÉRT és az RMDSZ-es EP-képviselõk együttmûködése egyre tartalmasabb és számos területre terjed ki. Szorgalmazzák az eddigi programok folytatását, és új, közös programok kidolgozását.
    
Mi a tétje annak, hogy a MIÉRT-tel megkötötték az együttmûködésre vonatkozó nyilatkozatot, illetve hogyan jellemezné az RMDSZ EP-képviselet és a szövetség partnerszervezete közötti viszonyt?

– Egy közös nyilatkozatot írtunk alá a MIÉRT-tel. A nyilatkozat gondolata abból indult ki, hogy ha már második alkalommal szervez a MIÉRT elnöksége Brüsszelben kihelyezett ülést, akkor maradjon ennek egy írásos nyoma, és fogalmazzuk meg együttesen azokat a prioritásokat, amelyeket a következõ idõszakban, egy évben érvényesek. Nem szerzõdés, hanem inkább politikai nyilatkozat jellege van ennek a dokumentumnak.

Politikai karrierem során – az RMDSZ Hunyad megyei szervezetének elnökeként, miniszteri szerepvállalásom idején is – mindig is együttmûködtem az ifjúsági szervezetekkel. Akár munkatársakat kellett szelektálni, akár rendezvényeket kellett szervezni, akkor mindig elsõsorban az ifjúsági partnerségét kerestem. Most, ha összeszámoljuk Sógor Csabával együtt, kiderül, hogy több mint száz erdélyi magyar fiatal fordult meg az elmúlt hat évben gyakornokként Brüsszeli irodáinkban, amit én végtelenül fontosnak látok. Nagyon büszke vagyok, hogy egy RMDSZ- vagy ifjúsági rendezvényen körülnézek, és két-három gyakornokomat látom a szervezõk között, olyan fiatalok között, akik szerepet vállalnak a közösségben, azok között, akik nem elégszenek meg azzal, hogy megfogalmazzák, mi mûködik rosszul, hanem azt is vállalják, hogy kijavítják a rosszul mûködõ dolgokat, és megszerzik azt, amire a közösségnek szüksége van.

Akár civil társadalmi eszközökkel, mozgalmi eszközökkel, de leghatékonyabban politikai eszközökkel lehet a váltást elérni, a jövõt felépíteni. Ezért nem titkolt szándékom, hogy bármely fiatalban, akivel kapcsolatba lépek, akár egyéni, akár közösségi szinten, azt keresem, hogy nem lehet-e az illetõ a következõ ifjúsági vezetõ, a következõ sikeres politikus – akár szakpolitikus, akár közösségi vezetõ. Egyformán fontos, hogy a fiatalok között legyen olyan, aki egy vidéki településen a hangadó szerepét tölti be, aki a mentalitásváltást támogatja, illetve az, hogy amikor az RMDSZ-nek egy igazgatót, államtitkárt, minisztert kell jelölni, akkor legyen, aki szakmailag is és politikailag is megállja a helyét egy olyan iszapbirkózásban, amelyrõl mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy könnyû.

Az RMDSZ a 15%-os ifjúsági képviseletet már egy évtizede alkalmazza. Az RMDSZ-nek erõssége, hogy vannak nagyon fiatal polgármesterei, hogy voltak (és lesznek) nagyon fiatal államtitkárai, miniszterei. Ezt a hozzáállást a továbbiakban támogatni és bõvíteni is szeretném.

Az ifjúsági vezetõk körében gyakorta szó esik arról a jelenségrõl, hogy az ifjúság körében magas a munkanélküliségi ráta, sok fiatal elhagyja Romániát, jó esetben néhány évig maradnak távol, majd a külföldön keresett pénzbõl vállalkozást indítanak otthon, a rosszabbik eset azonban, hogy ezek a fiatalok már soha nem térnek haza. Ez veszteséget jelent az országnak, ha magyar fiatalokról van szó, akkor a magyar közösség nemcsak egy személyt, hanem egy jövendõbeli családot is elveszíthet a nyugati államok javára. Hogyan látja ön visszafordíthatónak ezt a tendenciát?

– Válságban van az unió, és ezt nemcsak gazdasági szempontból értem – de nemcsak én, nagyon sokan vagyunk így ezzel. Az uniós projekt – valószínû, hogy a gazdasági válság hatása alatt az elmúlt 3-4 évben óriási nyomás alá került. Keresni kell a továbblépés lehetõségeit. Sok vélemény fogalmazódott meg, vannak olyan társadalmak, amelyek azt mondják, hogy elegendõ lenne egy szabad kereskedelmi egyezmény, a tagállamok pedig maradjanak minél nagyobb mértékben otthoni szinten szuverének, a nemzeti parlament, az ország kormánya hozzon döntéseket és az unió minõsüljön vissza egy árucsere-szabad mozgás területté. Ezzel szemben létezik egy másik álláspont, amely a föderális európai unióban, tehát politikai unióban gondolkodik, ezt el is nevezték már Európai Egyesült Államoknak. Ez nem egy új gondolat, 70-80 éve kering Európában, elsõ alkalommal az elsõ világháború után fogalmazódott meg, majd sokkal hangsúlyosabban a második világháború után.

Azonban a sorra megfogalmazott dokumentumok szerint – a Római Szerzõdés, Maastrichti Szerzõdés, Lisszaboni Szerzõdés – nem ezen az úton haladt tovább Európa. Most azt látjuk, hogy számos tagállam úgy érzi, hogy a szomszédjának a vállára kapaszkodva tud kilábalni a válságból. Ez óriási veszélyt jelent, hiszen amikor gazdasági válságról beszélünk, akkor globális módon kell tekinteni a helyzetre.

Ha a kereskedelmi verseny kielemzése során globális szempontokat veszünk figyelembe, láthatjuk, hogy India másfél milliárd, Kína 1,2 milliárd, Brazília vagy az Egyesült Államok több száz millió lakossal rendelkezik. Tehát ahhoz, hogy az 500 millió lakossal rendelkezõ Európa világviszonylatban sikeres maradjon, politikai unióra van szükség, amit nevezhetünk akár Európai Egyesült Államoknak is. Ez az a fajta építkezés, amelyben bizonyos kompetenciákat, szuverenitást nem átengedünk Brüsszelnek, hanem közösen gyakoroljuk az unió szintjén, míg más, például a régiók szintjén gyakorolható kompetenciákat átengedjük a régióknak.

Miért kell Bukarestben dönteni az iskoláról, a Marosvásárhelyi kultúrház egyik termének a nevérõl, amikor ezek helyi kompetenciák? Miért kell 28 hadserege, 28 diplomáciai testülete legyen az Európai Uniónak? Miért kell 28 nagykövetet fenntartani egy dél-amerikai államban az EU tagállamainak, amikor egy uniós képviselet elláthatná ezt a feladatot? Amit közösen gyakorolnánk, az németeknek, franciáknak, románoknak, magyaroknak egyaránt elõnyt hozna a világversenyben, a minket közvetlenül érintõ kérdésekben pedig régió-szinten kereshetnénk megoldást. Erdélyi szinten kellene sok mindenben döntést hozni, és akkor nyilván az erdélyi emberek – magyarok, románok, romák, németek – érdeke lenne elõtérbe helyezve. Ez az a politikai unió, amelyben én mélységesen hiszek és azt remélem, hogy ez lesz a kerete az erdélyi társadalom, és ennek keretében a magyar társadalom jövõjének.

A helyi szintû döntéshozatal szükségessége a régiók szervezésén túl az autonómia-igény felvetése során jelenik meg a leghangsúlyosabban. Az alkotmánymódosítás-javaslatba az RMDSZ szorgalmazására került be az a passzus, amely a nemzeti kisebbségeket államalkotó tényezõként ismeri el. Ez a megfogalmazás inkább szimbolikus jelentõségû, vagy gyakorlati következményekkel is járhat az autonómia kivívása folyamatában?

– Az alkotmánymódosítás egyelõre egy ködös folyamat, hiszen bizottsági szinten van, még nem tudjuk, hogy mi lesz a végleges verzió, nem tudjuk, hogy támogatás szempontjából, és politikai tartalom szempontjából hogyan fog kinézni ez az alkotmánymódosító tervezet.

Nyilván, különbséget kell tenni szimbolikus és gyakorlati elemek között. Nagyon fontosak a szimbolikus elemek, nagyon fontos lenne, hogy azt, amit 1918-ban az akkor megalakuló román állam felvállalt, azt tartsa be. A régiókról, mint új közigazgatási szintrõl nem szerveztek közvitát, a polgárok nem értik, mirõl beszélünk. Ehhez az is hozzájárult, hogy az elmúlt 2-3 évben a bukaresti politikum – mind a korábban kormányzó PDL, mind pedig a jelenleg kormányzó USL – “sikeresen” összemosott két folyamatot, éspedig a regionális fejlesztés ügyét és a fejlesztési régiók kérdését a közigazgatási átszervezéssel. Ez két külön kérdéskör, amelyet persze lehet összemosva kezelni, ha az a cél, hogy a polgárok ne értsék meg, hogy mirõl van szó. Így az is elérhetõ, hogy az alkotmánymódosítást a polgárok csak azért szavazzák meg, mert pártvonalon azt kéri tõlük az illetõ polgármester, az illetõ megyei tanácselnök, miniszter, vagy államtitkár.

Úgy érzem, hogy újból össze lettek mosva, és el lettek fuserálva azok az elemek, amelyek a tartalmi konzultációról szólnak, amint az a 2003-as alkotmánymódosításkor történt. Nem hiszem, hogy az állampolgárok ezelõtt három évvel, a Traian Bãsescu által kezdeményezett referendumkor tudták, hogy egy- vagy kétkamarás parlament jobb az országnak, õk az akkori államelnök-jelölt személyérõl szavaztak. Ez egy olyan összemosás, amely politikailag hasznot hoz. Viszont az RMDSZ és az erdélyi magyarság szempontjából nem lehet összemosni a politikai arány kérdését a közképviselet kérdésével. Mi nem egy 6%-os párt vagyunk a bukaresti parlamentben, amelyet ellenzékben, vagy kormányközelben lehet tartani, mi egy másfél milliós közösségnek a képviselõi vagyunk, amely közösségnek a döntése ezelõtt több mint 20 esztendõvel az volt, hogy parlamenti eszközökkel kívánjuk az érdekeinket érvényesíteni. Ha ez nem történik meg, és nincs érdemi párbeszéd és nem velünk születnek meg a döntések, hanem ellenünk, akkor nyilván, hogy a politikai képviseletnek egyéb eszközeit is meg kell tekinteni, ha a parlamenti eszközök nem elegendõek.

Az alkotmánymódosítás-tervezetbe bekerült a nemzeti kisebbségek szimbólumainak szabad használatához való jogára vonatkozó elõírás is. Azonban magyarországi, budapesti nemzeti jelentõségû intézményeken a székely zászló botrány elültével is ott lobog a székely zászló. Ön szerint mennyire kívánatos az, hogy ilyen manifesztum-szerûen viszonyuljon Budapest az erdélyi magyarságot érintõ kérdésekhez?

– Azt hiszem, hogy a megnyilatkozás-politika és az érdekérvényesítés között egy elég nagy különbség van. Azt hiszem, hogy a magyar kormány azzal tudná igazán segíteni az erdélyi magyar közösséget, akár szimbólumainak használatában, akár más területeken, hogyha például folytatná az együttes román-magyar kormányülések gyakorlatát, hogyha nemzetközi porondon érvényesítené a saját akaratát, hogyha politikai eszközöket használna fel és nem pedig civil eszközöket. Engedtessék meg, hogy azt mondjam, egy zászlónak a kitûzése az egy megnyilatkozás. Nyilván fontos, hogy mellettünk vannak és érezzük ezt, de azt hiszem, hogy többre is van lehetõség és többre lenne szükség, mert egy kormánynak az eszközei nem egy civil megnyilatkozásnak az eszközei. Egy kormánynak politikai eszközöket kell felhasználni, elsõsorban a diplomácia eszközeit és a nemzetközi porondon a bejáratott politikai eszközöket.

Visszatérve az együttes kormányülés kérdésére, azt hiszem, hogy ha az elsõ négy kormányülés után folytatódott volna ez a gyakorlat, akkor ma sokkal nagyobb empátia létezne a román politikus és a magyarországi politikus között. Sokkal több empátia létezne a probléma megoldás irányába, nem pedig a feszültségkeltési, kezelési, és levezetési technikákra fektetnék a hangsúlyt.

Nagyon fontos, hogy egy magyarországi önkormányzat épületén ott lobog a székely zászló, de ez nem oldja meg a problémákat. Illetve egyetlen problémát old meg: egyetlen értéke a szolidaritásnak a kimutatása, ami egy fontos dolog. A szimbolikus dolgokat nem szabad lebecsülni, de ennél többre képes a magyar kormány.

Az SZNT legutóbbi tisztújító konferenciáján felmerült annak a gondolata, hogy az erdélyi magyarok ne csak a választás jogával rendelkezzenek Magyarországon, hanem a választhatóság jogát is megkapják. Ha ezt a javaslatot gyakorlatba ültetnék, az hogyan befolyásolná a magyar-román kétoldali viszonyokat?

– Azt hiszem, hogy a politikai nemzet az egy fontos fogalom, ahogy a kulturális nemzet is. A politikai nemzet egy országhatáron belül teljesedik ki, a kulturális nemzet a magyar nemzet esetében a Kárpárt-medencében él, a mai magyarországi országhatárokon belül és azokon kívül. Viszont az erdélyi magyar közösség számára azok a döntések, amelyek a holnapot és a holnaputánt gyakorlatba ültetik, nem a budapesti, hanem a bukaresti parlamentben születnek meg. Ezért újból a szimbolikus politizálás és a gyakorlati kérdéseknek az egyensúlyában találjuk magunkat, hiszen egy szimbolikus gesztus lehet csupán, hogy egy, két vagy több erdélyi, kárpátaljai vagy vajdasági képviselõ tagja lesz a magyar Országgyûlésnek, mert gyakorlati szempontból nem rendelkezik sem súllyal, sem pedig problémamegoldó képességgel.

A problémamegoldó képesség az RMDSZ bukaresti frakcióinak erejében áll. A székelyföldi területi autonómiát, vagy a szórványban szükséges kulturális autonómiát, vagy a különféle autonómiaformákat a Partiumban, a Bánságban és Erdély-szerte mindenhol nem Budapesten, hanem Bukarestben fogják elfogadni, megszavazni, vagy gyakorlatba ültetni. A képviseletünknek a három szintje, amely gyakorlati erõvel és fontossággal rendelkezik, az az erdélyi, romániai önkormányzati képviselet, a bukaresti parlamenti képviselet, illetve a Brüsszelben levõ erdélyi magyar RMDSZ-es európai parlamenti képviselet. Ezek a döntéshozatali szintek, amelyek a mi mindennapjainkat szabályozzák. Budapestnek óriási szerepe van és kell, hogy legyen, de ezt a szerepet, úgy gondolom, hogy legalábbis kiegyensúlyozott módon kell gyakorolni a szimbolikus politizálás és a gyakorlati orientáltságú, építkezõ politizálás között.

Mit kell tenni ahhoz, hogy egyáltalán meghallgatásra találjon Bukarestben az erdélyi magyarság autonómia-igénye?

– Egy hosszú sor kérdéssel késésben vagyunk. Elsõsorban késésben vagyunk a magyar-román párbeszéd kérdésében. Mi túl hosszú ideig engedtük meg magunknak azt, hogy egymás között vitatkozzunk az autonómiáról, a stratégiákról, a jövõben megteendõ lépésekrõl. Közben, húsz év alatt kialakult egy hosszú sor tabu. Tabukérdéssé vált az autonómia, a szimbólumok, a napot, csillagot ábrázoló zászló. Mégis egy megyezászlóról van szó, egy megyei közigazgatási egységnek hivatalosan elfogadott szimbóluma. Rengeteg árnyalat van ezekben a kérdésekben, és a teendõt hadd fogalmazzák meg azok, akiknek gyakorlatban is szerepük kell legyen ezekben a kérdésekben, de a román többséggel való párbeszédet strukturáltan, sokkal, de sokkal erélyesebben kell végezni nemcsak politikai, hanem társadalmi, egyetemi, tudományos szinten is ahhoz, hogy kialakítsuk a támogatóinknak a körét.

A transzilván eszmeiség nem egy elhanyagolandó, vagy elfelejtett gondolat. Látjuk ma is, hogy a transzilván szellemiség egy járható út lehet, de meg kell vizsgálni minden összefüggést és minden kapcsolatot. Aztán ott vannak a magunk autonómia-elképzelései: a parlamentben levõ, a mai napig el nem fogadott kisebbségi törvény nagyon világosan körvonalazta a kulturális autonómia elemeit és ha ezt a tervezetet elfogadták volna, akkor mára már egy mûködõ kulturális autonómia létezne Erdélyben, amely a szórványban élõ kisebbségek számára a célkitûzés. Persze, a székelyföldiek számára nem sokat jelent a kulturális autonómia, hiszen ott másra van szükség. Az, ami fontos a szórványban, az a mindennapok részét képezi Székelyföldön, hiszen különféle stratégiákra és különféle autonómia-formákra van szükség. A területi autonómiával kapcsolatosan jó lenne megfogalmazni és leírni azt a statútum-tervezetet, amellyel egyet tud érteni az erdélyi magyar társadalom és maga a Székelyföld, amelyet képviselni és felvállalni tud és amelyet érvényesíteni kell Bukarestben, Budapest, Brüsszel és akár Washington támogatásával. Egyelõre egy ilyen autonómia-tervezet nem létezik.

Az autonómiának az elérése nem ennek a kinyilvánítása, nem ennek a felépítése. A ma érvényben levõ törvényes keret sokkal többet enged meg a régióink számára, mint amennyit gyakorlatban meg is teszünk. Hiszen Székelyföldön senki sem állít meg négy-öt-hat települést abban, hogy társuljanak egy közös cél elérése érdekében, senki nem állítja meg a két megyei tanácsot, hogy együttes ülést szervezzen, ami még eddig nem történt meg.

Azonban az elmúlt 3 év változásait is vegyük észre: közös tervezés, stratégiák indultak be, van székely termék, promóciós elképzelés, vannak különféle olyan kezdeményezések, mint például a Borvizek Útja, amely már az együttgondolkodásnak a jegyét viseli magán. Ismerjük a példákat, a dél-tiroli példát. El kellene menni Dél-Tirolba, és aprólékosan tanulmányozni azt, ami ott történik és el kell indulni azon az úton, amely a már megszerzett jogkörök nap mint napi gyakorlását illeti, és utána tégláról téglára haladva az építkezésben felépíteni azt az épületet, ami véleményem szerint az autonómia nevet viseli. Nem lehet ezt az építkezést a tetõvel kezdeni, hanem az alapot, az oszlopokat, a falakat kell elõbb megépíteni, a tetõ a legvégén kerül a konstrukcióra.

A szórványban Hunyad megyei magyarok számára mit jelent a Székelyföldi területi autonómia-igény kérdése?

– A Hunyad megyei magyarok számára léteznek nagyon fontos szimbolikus kérdések: a himnuszunk eléneklése, a magyar zászlónak, nemzeti színeinknek a használata, a kultúrához való hozzáférés, amely nagyon nehézkes Hunyad megyében és általában, a szórványban. Ezekben a szimbolikus kérdésekben a Hunyad megyei magyarság összefog, és az elmúlt idõszakban azt is bebizonyítottuk, hogy a Hunyad megyei magyarság, amelynek eléggé jelentõs része székely származású (az 50-60-as évek iparpolitikájának az eredményeképpen vándoroltak oda), de sokan vannak szilágysági gyökerûek is. A Hunyad megyei magyarság empátiával viselkedik a székelyföldi autonómia-törekvésekkel szemben, ugyanakkor türelmetlenül viselkedik, vagy nem bizonyít megértést az izgalomszítás, a feszültségkeltés pillanataival szemben.

Nem érjük azokat a szándékosan feszültségkeltõ momentumokat, amelyeknek nem látjuk a végkifejletét. Akkor, amikor egy rossz ízû krimi gyanánt egy aktatáskában végighordozza valaki Erdélyben egy jelentõs személyiségünknek a hamvait, mert ez valakinek esetleg politikai elõnyt tud hozni, ezt Hunyad megyében nem értjük meg, és sehol a szórványban nem értenek meg a magyar emberek. Viszont egy dolgot nagyon fontos elmondani, amit egyre többen éreznek és értenek: mi együttmûködésre vagyunk ítélve, hiszen bárki, aki kiszámítja azt, hogy létezik egy 500 ezres székely közösség, létezik egy 300 ezres, a Partiumban és a határ mellett élõ közösség, és létezik egy szintén 300 valahány ezres szórványban élõ közösség, akkor azt is kiszámította, hogy a bukaresti parlamenti bejutás és az európai parlamenti bejutás 5%-os küszöbét csak együtt tudjuk átlépni. Akkor, amikor a közösség lemond ezen eszközök bármelyikérõl, ha Bukarestben, Brüsszelben vagy – ha a lehetõsége meg van teremtve – Budapesten nem vagyunk jelen, akkor mindannyian veszítettünk, olyan helyzet nincs, amikor csak a székely ember, vagy csak a nagyváradi, vagy csak a dévai ember veszít. Csak együtt tudunk gyõzni.

A székely-szórvány együttmûködés már több éve mûködik. Milyen eredményeket tudnak felmutatni, milyen konklúziók vonhatók le ebbõl a közeledésbõl?

– Születtek beszámolók arról, hogy hány ezer ember volt bekapcsolva a rendezvényekbe, hogy hány székelyföldi mûvész került el a szórvány megyékbe, hogy hány szórványban élõ tanár, diák került el a Székelyföldre. Én ezen kimutatások mögé nézve szeretnék a szórvány-székely együttmûködés közösségi és politikai hasznáról beszélni. Közösségi szempontból talán a legfontosabb, hiszen saját tapasztalatom az, hogy Székelyföldön sokan meg is feledkeztek arról, hogy Déván, Medgyesen, Szebenben, Besztercén, Máramarosszigeten élnek magyarok. Ez természetes, ha senki nem mondja meg nekik, hogy “Kedves székely testvérek, itt vagyunk! Magyar napot szervezünk, iskolát építünk”.

Székelyföldön az iskola alapértelmezetten magyar. Egy székely ember szemében tehát nem számít eredménynek az, hogy létrehoztunk egy magyar iskolát Máramarosszigeten vagy Déván. Számára nem számít eredménynek, ha nem magyarázzuk el, hogy egy olyan közösségben nyílt meg a magyar iskola, ahol a tagozatok sorvadtak, ahol nehezen lehetett megfordítani a lejtõn lefelé meginduló közösséget azáltal, hogy például Déván 618 gyermek tanul ebben az évben a magyar iskolában. Az igaz, hogy óvodától érettségiig, de 618-an tanulnak magyarul. A legnagyobb szám 65-nél több gyerek volt, a tavaly. Ez a székelyföldön a mindennapok valósága, nálunk viszont egy óriási eredmény.

Empatikusak kell legyünk egymással. Nekünk, a szórványban meg kell értenünk azt, hogy a Székelyföldön szükség van a területi autonómiára, a székely közösségnek pedig meg kell értenie, hogy nélkülünk õk is lemorzsolódnak. A szórványt megszüntetni nem lehet, a szórvány legfennebb csak költözik. Az a hangsúlyosan kisebbségi helyzet, amely ma megszûnik Hátszegen, az holnap Dévára lesz jellemzõ, ha megszûnik Déván, holnapután Kolozsváron köszön vissza. Meg kell érteni, hogy a legnagyobb hozadéka ennek az együttmûködésnek az egymásra találás, egymásra ébredés volt és ez egy közösségi eredmény. Nyilván, politikai szempontból nem kell nagyon taglalni azt, hogy akkor, amikor a politikai szolidaritás megnyilvánul egy székelyföldi önkormányzati elnök és egy szórványban élõ civil vezetõ között – hiszen nekünk lehetõségünk nincs önkormányzatokat vezetni, polgármesteri székeket nyerni – tehát az együttmûködésben is megnyilvánul ez az egyenlõtlenség: az egyik oldalon ott van a megyei tanácselnök, a másikon ott van egy civil szervezetnek, vagy a területi RMDSZ-nek az elnöke. De nyilván, hogy a politikai haszon szempontjából is jelentõs az együttmûködés.

Székelyföldön is tetten érhetõ a közösségi kohézió-deficit, például az olyan lehetõségeket sem mindig használják ki, mint a közös gazdálkodás, a mezõgazdasági területek közös megmûvelése. Dél-Tirol például éppen egy ilyen együtt dolgozás és együtt gondolkodás révén tudott megerõsödni autonóm tartományként. Mit tanulhatnának tõlük a székelyek?

– Nem is kell feltétlenül Dél-Tirolba elmenni, egyszerûen számba kell venni az otthoni viszonyokat és rá kell jönni arra, hogy az új idõkben, 2013-ban létezik egy gazdasági és egy társadalmi valóság. A gazdasági valóság a hatékonyságról szól, és arról, hogy meg kell szervezni a gazdasági életet, úgy, ahogy a társadalmi élet is szervezésre szorul. Ezt úgy hívják, hogy mentalitásváltás.

Meg kell érteni azt, hogy ha a dél-tiroli német gazda rájött arra, hogy a saját domboldalán nem tud egyedül messze jutni, akkor ez jellemzõ lehet a székely gazda esetére is, hiszen lehet, hogy õ sem képes a saját kis területén egyedül megszerveznie a pityókatermesztést. Az eszközök ugyanazok, nem kell feltalálni a spanyol viaszt, nem kell túl nagy filozófiákat, stratégiákat kitalálni, egyszerûen meg kell nézni, hogy hol helyezkedik el a hatékonyságnak a határa és azt a határt kell elérni, az alatt a határ alatt nem lehet gazdálkodni.

Millió példát lehet itt megfogalmazni. Például: miért kell egy székely faluban 12 embernek “ha a szomszédnak van, akkor legyen nekem is” alapon legyen egy-egy traktorja, amit 20%-os kapacitásban használ ki. 12 traktor helyett lehetne 4 traktor, kétfajta más mezõgazdasági eszköz, egy tárolóhelyiség és egy értékesítõ-szállító eszköz. Ezekhez a szervezési kérdésekhez azonban szükség van egy mentalitás-váltásra, amely úgy látom, hogy elindult útján. A legerõsebb eszköz ebben az esetben a jó példa. Mindenki követni fogja azt a példát, amely a Székelyföldön sikeres lesz.

Az erdõgazdálkodás, a vadászat olyan erõforrások, amelyeket ki kell használni, de nem más közösségek ellenében. A legelõgazdálkodás, az állattenyésztés, a pityókatermesztés, a székely termék területén a jó példa fog elõl járni és nem a dél-tiroli jó példa fogja meggyõzni a székely embert, hanem a székelyföldi jó példa fogja meggyõzni a településeket, hogy össze kell fogni, hogy közösen kell megszervezni a termelés, tárolás és értékesítés különbözõ fázisait. Az erdõgazdálkodásban sem a mai napra kell gondolni, hiszen az erdõgazdálkodás tipikusan az a terület, amely esetében a gyermekeinkre és az unokáinkra is kell gondolnunk, amikor a tulajdonunkban vagy a közbirtokosság tulajdonában levõ erdõkkel gazdálkodunk. Le vagyunk késve, sok idõt elveszítettünk, de úgy látom, hogy talán beindultak azok a folyamatok, amelyek egy pozitív jövõt jeleznek elõ.

Visszatérnék az Európai Parlament ügyeire: az Európai Néppárt is készíti választási javaslatait. Önök, az RMDSZ EP-képviselõi mit fognak hozzátenni ehhez a dokumentumhoz?

– Igyekszünk ugyanazokra a prioritásokra rávilágítani, amelyeket politikailag már az elmúlt években is képviseltünk. Elõször is 2009-ben sikerült az Európai Néppártnak a bonni kongresszusán elfogadtatni egy kisebbségvédelemrõl szóló határozatot, amelyben nagyon erõs megfogalmazásokban szó van a kultúráról, az oktatásról, az anyanyelv-használat jogáról, a közigazgatásban az anyanyelvi kérdésekrõl, az identitáshoz és a gazdaságfejlesztéshez kötõdõ jogokról. Ezt a határozatot érvényesítettük akkor, amikor a tavaly õszi bukaresti kongresszuson két fejezetet vittünk be az Európai Néppárt alapprogramjába, ami egy rövid, huszonvalahány oldalas dokumentum, amelybe csak a címszavak és a gyûjtõ megfogalmazások kerülhettek be. Az EPP alapprogramja nem módosult 20 esztendõn keresztül. 93-ban Athénban fogadták el, majd 2012-ben módosult Bukarestben.

Ez a program most már beszél az õshonos nemzeti kisebbségek jogairól és szerepérõl az EU sokszínûségében, diverzitásában. A másik gondolat a régiók szerepérõl beszél: az erdélyi magyar kisebbség érdekei regionális szinten fogalmazhatók meg igazából a leghatékonyabban. Ugyanezt a vonalat követjük most a Európai Néppártnak a választási kiáltványában, a Manifesztóban, amely egy 20 oldalnál rövidebb dokumentum lesz, hiszen egész Európához kell szóljon Svédországtól Nagy-Britanniáig, és Romániától egészen Belgiumig.

Azt szeretnénk, ha ebben a dokumentumban is ez a két gondolat jelenne meg, amely az õshonos nemzeti kisebbségek államalkotó szerepe a jövõ Európai Uniójában, a másik a régiók és közösségek szerepe az Európai Unióban. A bukaresti kongresszus szakdokumentumaiban – volt gazdaságpolitikai, vagy a válságról szóló dokumentum is – így a javaslatainkat bõvebben meg tudtuk fogalmazni, például a kis és közepes vállalkozásokról szóló dokumentumokat is elõterjesztettünk az erdélyi gazdák érdekeire gondolva. Természetesen nem az erdélyi kis és közepes vállalkozókról szól a dokumentum, a szöveg az európai kis és közepes vállalkozások érdekeire vonatkozik.

kérdezett: Kertész Melinda
www.transindex.ro